Propagandánk legyen szerény

A titkos magyar űrkutatás dokumentumai 4. rész

Dr. Remes Péter ny. orvos ezredes, c. egyetemi docens
Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Repülő- és Űrorvosi Tanszék.
www.drremes.hu. ORCID: 0000-0003-1715-1705.
University of Szeged Faculty of General Medicine Department of Aviation and Space Medicine

Ha ebben a múzeumban, eredetiben olyan ejtőernyő van kiállítva, amiből nem hiányzik 1 négyzetméter, amit körömvágó ollóval vágtak ki, akkor, az nem biztos, hogy eredeti. Ezen kívül, hogy ha valaki úgy tudja, hogy ebben a múzeumban, vagy bárkinél a jelenlévők között ott van a leszállóegység ajtajának kinyitására szolgáló szerszám, akkor az sem eredeti. Valamint, ha valaki azt hiszi, hogy mi megettük a krétát, amivel a Berci fölírta azt a bizonyos pár szót, a leszállóegység oldalára, akkor az is tévedés, nem ettük meg. Csák Elemér szeretettel üdvözöl mindenkit, nem tudott eljönni, nála vannak ezek az attribútumok, és nem jogellenesen jutott hozzá. A kilincset például Leonovtól kapta ajándékba, emlékül – kezdte élménybeszámolóját Meruk József, lapunk főszerkesztő-helyettese 2010-ben a Közlekedési Múzeumban, a magyar űrrepülés 30. évfordulója alkalmából rendezett emlékülésen.

Meruk József ebben az időben a Magyar Hírlap moszkvai tudósítója volt, mégsem ebbéli minőségében, hanem mint tolmács dolgozott a magyar űrrepülés idején Moszkvában. Ott volt Bajkonurban és gyakori vendég volt nálunk is a Repülések Irányító Központjában (CUP), a magyarok Interkozmosz szobájában.

A média munkáját az MSZMP Politikai Bizottságának „Szigorúan bizalmas” jegyzőkönyve szerint a Központi Bizottság mellett működő Agitációs és Propaganda Osztály irányította. Propagandánk legyen szerény, de a szükséges mértékig vegye figyelembe a lengyel, a csehszlovák és az NDK-beli űrhajós felbocsátásakor a szomszédos szocialista országokban e téren szerzett tapasztalatokat. A felkészülésben résztvevő mindkét magyar űrhajós-jelölt munkája, teljesítménye, valamint a hazai műszerek eredményei, készítőik alkotó közreműködése kapjon méltó elismerést. A propaganda tevékenység két csúcspontja az űrrepülés és a hazaérkezés időszaka legyen – olvashatjuk a jegyzőkönyvben. És így is lett. Tudósítóink profi módon ontották a híreket. Nevüket érdemes felidézni, hiszen – a titkos megszorítások, és az akkori megnevezés szerinti „embargós” hírek között bukdácsolva, sokszor a humor fegyverét is felhasználva – akadályt nem ismerve tudósítottak magyar űrrepülésről, és nem is rosszul.

1979. május 15-én például nagyjából az elhalasztott magyar űrrepülés eredetileg tervezett időpontjában Űrhajósnak alkalmas! Látogatás a Repülőorvosi Vizsgáló és Kutató Intézetben című rádióműsort adták a Kossuth rádióban. A szerkesztő-műsorvezető Eke Károly volt. A következő héten, május 22-én pedig az elmaradt magyar űrrepülés helyett a tévében (Az Onedin család című angol tévéfilmsorozat után) Ember a világűrben című stúdióbeszélgetés „ment”. Milyen módszerekkel állapítják meg az orvos szakértők, hogy valaki alkalmas-e az űrutazás során jelentkező megpróbáltatások elviselésére? Milyen felkészítésen át jut el az űrhajós a felbocsátásig? Mi vár rá az űrutazás és a visszatérés során? Erről tájékoztatnak a műsor orvos szakértői, a képernyőn eddig nem látott filmfelvételek segítségével – olvashattuk a korabeli Rádió Televízió Újságban. A műsorvezető Vértessy Sándor, a felelős szerkesztő Domján Dénes, a szerkesztő Szüle Dénes, a rendező pedig ifj. Kollányi Ágoston volt.

Minket, magyarokat az űrrepülés idején sem kellett félteni, valahogy egy kicsit mindig kilógtunk a sorból. A szigorú rezsim szabályok közepette még a humor is kivirágzott. Horváth Andrisnak még Moszkvában volt egy emlékezetes akciója Szása Galkinnal, a magyarok mellé beosztott szovjet tévé riporterrel. Andris ártatlan képpel kérdezte meg Szásától, hogy akkor most honnan (melyik kilövő állásról) is fog indulni Berci rakétája Bajkonurból? Szása természetesen sumákolt valamit, hogy ez úgy van, hogy majd az egyikről, de ezt nem tudja így elmagyarázni.

– Hát nem úgy van az! – mondta erre András, előszedte az itthonról kivitt Bajkonur térképét és megmutatta.

– Na, most akkor melyikről? – kérdezte. Szása magába roskadt, mert ez akkoriban hétpecsétes titok volt, de aztán mégis megmutatta, hogy ez itt jobbra, majd ez lesz. Később a magyar tévések konstatálhatták, hogy Farkasék tényleg onnan indultak.

Bajkonurban a magyarokat kivitték az első nap az indítóállásokhoz, hogy lássák, mi van.

– Odaültem az újságírókat szállító mini-autóbuszban a gépkocsivezető mögé, a legkényelmetlenebb helyre és folyton néztem, hogy mit mutat a méterszámláló, hogy hol kanyarodunk jobbra és balra. Jegyzeteltem és aztán ebből a kis kőrutazásból a Föld és Ég című folyóiratban egy nagyszerű térkép is meg tudott jelenni Bajkonur reális távolságairól és objektumairól, mert természetesen azt is leírtam, hogy milyen épület mellett haladunk el, megmondták, csak azt nem, hogy 1211 méterre ÉK-nek tartunk éppen, és hogy attól mennyire van, a nem tudom melyik szerelőcsarnok és hogy milyen hosszúak a sínek. Ez természetesen a világűrből látszott, de mindent azért onnan sem lehetett látni – emlékezett vissza erre az utazásra Meruk József újságíró.

– Bajkonur egy szokásos katonai objektum volt, katonák elől, hátul, és jobbra, és épületek, és technika, s akkor hozták be a rakétát az indítás helyszínére, nagy tehervagonon, sínen gurították előre. Ott húzták szépen előttünk. Tyitov űrhajós előkerült valahonnan, vele csináltam egy interjút a rakéta oldalánál. Nagyon érdekes volt természetesen ez az egész. Aztán a rakétát odahúzták egészen az indító helyre, és szép lassan fölállították. Nos, közben bóklásztunk, nézelődtünk. Csák Elemérrel lementünk oda, az indítóhely alá, ahol a láng kijön, van egy ilyen lángelterelő árok és ott akkor gyűjtögettünk kis köveket, meg mindent, amit találtunk, katonagombokat is. Mondtam, Elemér menjünk innen, mert ha megtaláljuk a hozzávaló katonát is, akkor végképp balhé lesz – számolt be első benyomásairól Farkas József tévé riporter.

Az Izvesztyija az akkori testvérlapja, a Magyar Hírlap bevonásával, különkiadással készült a magyar űrrepülésre ugyanúgy, mint ahogy ezt a többi űrrepülésen is megtette. B. Konovalov, az Izvesztyija tudományos rovatának a főszerkesztője volt a kérdés szovjet felelőse. Megér egy misét egy kicsit részletesebben is ismertetni ezt a történetet, hiszen a korabeli nagy titkolózások közepette sokan máig nem tudják miről is volt szó.

Különkiadás a Szaljut-6 űrállomás nemzetközi legénységének – állt a nagyméretű újság címlapján magyarul is és oroszul is. Az űrhajósok pszichés támogatását szolgálta sok más egyéb mellett a Doszug (Szabadidő) program keretében. Mivel az alapszemélyzet hosszú időt töltött az űrben (V. Rjumin például 1979-ben és 1980-ban is több mint fél-fél évet volt bezárva az űrállomásra) elszakítva a Földtől és a családtól, érthető hogy, milyen jól esett az űrhajósoknak „friss” újságot olvasni, pláne, ha az róluk és a családjaikról szólt. A látogató személyzetek az otthoni hírekkel, postával, újságokkal, magnókazettákon a kedvenc zeneszámokkal és videó felvételekkel kedveskedtek egy orvosilag tudatosan kialakított szokás szerint az alapszemélyzet tagjainak.

Az újság tehát nem volt része a szigorúan szabályozott propaganda tevékenységnek, így az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályát sem készítették fel erre. Azonban mivel egy újság különkiadásáról volt szó, az újság pedig az akkori magyar megítélés szerint nem lehetett orvos-pszichológiai kérdés, hanem csakis politikai, ezért a Központi Bizottságban a „Magyar Hírlap afférként” elhíresült ügy kezdett kibontakozni. Ma már kissé humoros, hogy egy ártatlan orvosi kérdés milyen politikai töltet kapott. N. Sándor László olvasószerkesztő, a Magyar Hírlap tudományos rovatvezetője levélben fordult Ritter Tiborhoz, az MSZMP KB Agtitprop. osztályvezető helyetteséhez.

Kedves Ritter Elvtárs! Az Izvesztyija és a Magyar Hírlap közös űrszámot tervez, amelynek példányát a két űrhajós felviszi a Szaljut űrállomásra. Az Izvesztyija által kért anyag már – egy kivételével – Moszkvában van. Hiányzik belőle ellenben a legfontosabb: az Interkozmosz Tanács elnökének interjúja. Ezt az interjút ugyan tavaly Borisz Konovalov, az Izvesztyija főmunkatársa és Meruk József, moszkvai tudósítónk elkészítette, amikor Márta elvtárs fogadta őket.

Most ellenben ez az interjú nem rekonstruálható, elavult és Konovalov Vietnámban tartózkodik. Az volna a kérésünk, hogy munkatársunkat, Meruk Józsefet most újból fogadja Márta elvtárs és adjon interjút. Erre az időre hazarendelnénk Moszkvából. Az ügy nagyon sürgős.

Ritter Tibor ráírta a levélre, hogy Korom Mihály elvtársat tájékoztatta, a Magyar Hírlap vezetőivel megbeszélte az ügy tanulságait (?), és kéri, hogy a moszkvai nagykövetségünk tisztázza, hogy ki kezdeményezte a közös űrszámot. Hangsúlyozta, hogy az SZKP KB-ban nem kapott ilyen információt, csak most értesült erről. Kótai Géza is foglalkozott az üggyel és ő is ráírta a levélre, Szűrös Mátyás elvtárs közölte, hogy a szovjet elvtársak az ügyről semmit sem tudnak, a kérdéssel nem foglalkoznak (mármint az SZKP KB-ben). Idehaza kell utána nézni, hogy ki kezdeményezte, illetve mozgatja a dolgot.

Mivel magyar részről az ügy kisiklott, Márta Ferenccel, a MTA főtitkárával, az Interkozmosz ügyek felelősével sem készült el az interjú. Amíg itthon azt keresték, hogy „ki mozgatja a dolgot”, Moszkvában a lap annak rendje és módja szerint elkészült. A szalagcímben magyarul és oroszul olvashattuk, hogy Szerencsés utat kedves barátaink! Elfért egy-egy keretes idézet L. Brezsnyevtől és Kádár Jánostól is. A vezércikket az Izvesztyija és a Magyar Hírlap kollektívája jegyezte. Az eddig repült Interkozmosz űrhajósok, a csehszlovák V. Remek, a lengyel M. Hermaszewki, a német Z. Jähn, a bolgár G. Ivanov és parancsnokaik szovjet A. Gubarjev, P. Klimuk, V. Bikovszkij és Ny. Rukavisnyikov is külön-külön, személyes hangvételű cikkeket írtak a lapban a Szaljut-6 személyzete számára. A címlapon szerepelt még a kor szokásának megfelelően A. Povetyin, az 5. számú Puskin Középiskola 9. b osztályos tanulójának írása is a Dnyepereknek címezve. Ez volt az alapszemélyzet, L. Popov és V. Rjumin űrhajósok hívójele a magyar űrrepülés idején.

A második oldalon B. Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója írt magyarországi élményeiről Az örökké tartó barátság címmel. A Vörös-tér és a Gellért-hegyi felszabadulási szobor fényképe mellett Ivan Mirosnyikovnak a magyar űrhajóshoz írt verse, valamint Szalipcki Endre, a Vörös Csepelről írt riportja is helyet kapott. A harmadik oldalon A magyar-szovjet barátság örök és megbonthatatlan! szalagcím alatt N. Sándor László, a Magyar Hírlap és B. Konovalov, az Izvesztyija tudományos rovatvezetője közölt terjedelmes tudósításokat. Itt olvashatjuk a Farkas-Kubaszov párossal készült interjút és itt kapott helyet a felszállás előtti bajkonuri sajtótájékoztatón készült fénykép is. Az – Adunk Önöknek egy Balatont – címmel közölt írás a szellemi munkavégző képesség vizsgálatára szolgáló Balaton névre keresztelt magyar gyártmányú műszerre utalt, amit Farkas Bertalan vitt fel az űrállomásra. A negyedik oldalon az űrhajósok családjával készült riportok voltak olvashatók. Hogy vannak a gyerekek, mit csinálnak a feleségek, mi történt otthon? Anikóval, Farkas Bertalan feleségével Meruk József készített riportot, míg Ljudmillával, V. Kubaszov feleségével és az alapszemélyzet családjával B. Konovalov. Végül karikatúrák, viccek és humoros írások találhatók még a lapban. A különkiadásról a szovjet hírügynökség is beszámolt. A TASZSZ közleménye 1980. május 28-án:

Éjjel 4 órakor a Szojuz-36 űrhajó rendszereinek konzerválása után az űrhajósok ünnepi asztalhoz gyűltek össz, és vacsorázni kezdtek. Az Orionok ajándékokat és ajándéktárgyakat hoztak. A magyar konyha különlegességei közül tíz különféle étel volt egy konténerben: füstölt nyelv, sonka, fűszeres kolbász, saláták. L. Popov és V. Rjumin részére Farkas Bertalan ajándékokat adott át, V. Kubaszov pedig a leveleket, újságokat és az alapszemélyzet családtagjainak küldeményeit kézbesítette. Az újságok közé tartozott az Izvesztyija és a Magyar Hírlap közös kiadása is, amely az űrállomás legénységének készült.

Az újság a Repülések Irányító Központjában is megjelent. A magyar Interkozmosz szakértői csoport tagjai is láthatók egy-egy fényképen az újsággal. A világűrt megjárt Magyar Hírlap-Izvesztyiját pedig ott szorongatja Farkas Bertalan is a kezében a leszállás utáni önfeledt pillanatokban. Ezekből az újságokból kevés maradt fenn, a különkiadás ritkasággá vált. Egy orosz gyűjtő most éppen 10 000 rubelért (jelenleg 44 000 Ft) árul egyet. Én is őrizgetem ezt az újságot, Péternek köszönettel munkádért, Farkas Bertalan – olvasható a Magyar Hírlap-Izvesztyija különkiadásának egyik, számomra becses példányán.

Visszatérve a Doszug-Szabadidő programra, még egy magyar vonatkozásról lehet beszámolni. Szovjet pszichológus kollégáinkkal karöltve Dr. Bognár László orvos őrnagy, a ROVKI pszichológiai osztályvezetője és jómagam voltunk az ügy orvos szakértői. Moszkvából kérték fel a Magyar Televíziót, hogy készítsen az űrhajósok pszichés támogatására alkalmas, a szabadidő kellemes eltöltését szolgáló videó összeállítást, amit Farkas Bertalan fog majd a fedélzetre felvinni, illetőleg a Repülések Irányító Központjából fogják majd a fedélzetre „feljátszani”.

Az összeállítást a magyar tévések el is készítették, jól sikerült, többek között magyar táncdalénekesek, és az emlékezetes Hofi-Koós paródia, a Macskaduett szolgálta az űrhajósok „lazulását”. Az átvételi bizottság ülését az előbb említett Ritter elvtárs vezette. Kifogásolta a műsort, mert az szerinte nem a szocialista embertípus szórakozását szolgálta. Töröltette egyes fedetlen vállú táncdalénekesnők és a kacér mozdulatokat bemutató tánckarok számait. A szovjetek valahogy mégis az eredeti MTV összeállítást használták fel fedetlen vállakkal és kacér mozdulatokkal egyetemben. A magyar űrrepülés alatt gyakran „bömbölt” a CUP nagy irányítótermében magyar táncdal és együtt gyönyörködhettünk Szűcs Judit táncdalénekesnő kecses mozdulataiban is azon a nagy kivetítőn, ahol egyébként a repülés szolgálati adatait szokták megjeleníteni. A Hofi-Koós Macskaduettnek is nagy sikere volt, hiszen a humor nemzetközi. Csak remélni tudom, hogy talán Ritter elvtárs is megenyhült azóta.

Az űrrepülés idején a Szovjetunióban a legkülönfélébb munkahelyeken dolgozó magyar tábor tagjai összetartottak, együttműködésünk kiváló volt. A szakértők szívesen álltak az újságírók és tévések rendelkezésére, segítettek eligazodni abban a nem könnyű helyzetben, hogy mi micsoda, mikor mi történik, jó ez nekünk? – és így tovább. Cserébe a tudósítók is megosztották velünk minden megszerzett hírüket. A külügyminisztérium és a nagykövetség munkatársaival, valamint a hivatalos magyar állami delegációval is felhőtlen kapcsolatunk alakult ki. Hasonlóan jó volt az együttműködésünk a szovjetekkel is, hiszen egy cipőben jártunk, mindannyian egy magas rizikófaktorú űrrepülés sikerén dolgoztunk.

Ebben az időben a Minisztertanács egyik titkos minősítésű határozatában úgy intézkedett, hogy az ország közvéleménye anélkül értesüljön a magyar űrhajósokról, hogy neveket említenének. Nem könnyű feladat előtt állt akkor a magyar újságíró társadalom. Minden propagandaanyag és újság két változatban készült. Volt „magyaribélás”, és volt „farkasbercis” változat is. A szöveg mindkét változatban zömében azonos volt, többnyire csak a fényképeket kellett egy adott vezényszóra behelyettesíteni. Vagyis csak az utolsó pillanatban lehetett tudni, hogy ki repül, és ennek megfelelően lehetett csak a végleges „farkasbercis” változatot elkészíteni, illetőleg a „magyaribélás” változatot bezúzni. Persze a magyar újságírók igyekeztek a legkülönfélébb trükkökkel megüzenni itthoni kollégáiknak, hogy ki is ül az űrhajóban?

– Farkasordító hidegre ébredtünk Bajkonurban…– jelentkezett be például a Magyar Televízió riportere a májusvégi hőségben. Ha Farkas-ordító, akkor ebből itthon már tudták, hogy Farkas Bertalan ül az űrhajóban.

A rendkívüli kiadások sorában az egyik Az MTI jelenti magyar űrhajós a világűrben című kiadvány volt.

– Volt egy lezárt borítékunk, amit csak egy adott jelre volt szabad felnyitnunk. Ebből tudtuk meg, hogy ki repül, és ez alapján tudtuk a két változatban is elkészült fényképek és riportok közül a megfelelőt kiválasztani – mondta a kiadvány főszerkesztője.

A tévések közül Bajkonurban, a rakéta közelében egy tv stúdióvá átalakított Ikarusz buszból Farkas József tudósított. A CUP-ban Elek János riporter és Edelényi Gábor tv operatőr kézikamerázott, és járta a munkahelyeket. Moszkvában, az osztankinói tévé toronyban Sugár András ült a kamerák előtt. Itthon pedig a budapesti stúdióban Vértessy Sándor kommentálta az eseményeket. A Magyar Rádió riporterei közül Csák Elemérrel és Földvári Gézával találkoztam leggyakrabban a CUP-ban.

Tudósítóink a precíz, de mégiscsak száraz tudósításaik mellett zártkörben ragyogóan tudták előadni nem mindennapi élményeiket. A start pillanatait sem tudná senki náluk jobban elmesélni.

Mi egy olyan 200 méterre voltunk a rakéta mellett, egy Ikarusz buszba berendezett stúdióban, aminek a végében szépen elfértünk a riporterrel és a Dzsanibekovval, a Magyari Bélát pedig én hívtam oda, hogy jöjjön be. Mondtam neki – Béla eddig tartott a bánat, mostantól jön a munka, gyere, ülj be ide, mert te értesz hozzá, el fogod magyarázni, hogy mi van éppen, és így is történt. Nos, amikor indult a szerkentyű, akkor valakinek az a blőd ötlete támadt, hogy álljunk ki és integessünk. Mondanom se kell magunknak integettünk, mert a világon senki nem látta, legfeljebb az operatőr, aki ezt vette. Dehát kiálltunk és integettünk, ami nagyon hasznos volt, az ember érezte, hogy milyen meleg van, mert a rakétából jött a meleg ránk, az öt nagy csőből és a sok kis csőből, ahogy ránk fújta. Hát Berciék így elszálltak – mondta később Farkas József.

A tévéseink kitalálták, hogy ha az űrhajósok Orionok, akkor ők Videotonoknak fogják szólítani egymást. Orion-1 volt V. Kubaszov és Orion-2 volt Farkas Bertalan hívójele. Minden szeánsz kezdetén a repülésvezető így hívta a fedélzetet: Orionok hogy hallanak engem? Nosza, több sem kellett a tévéseinknek, nem bírták ki, hogy adás előtt ne így szólítsák ők is egymást: Videotonok hogy hallanak engem? Orionok-Videotonok, ez viccesen hangzott. (A mai fiatalság már nem tudja, hogy annak idején mindkét márkanév – Orion tv és Videoton tv – híres, magyar gyártású televíziókészülékek neve volt). De más turpisságot is elkövettek. Például Berci az űrből köszöntötte pápai bajtársait a repülőtéren. De hogy meg ne tudja a NATO, hogy Pápán repülőtér van, mert ebből biztos megtudná, ezért ezt a repülőteret a riporterek bejelentkezéskor konzekvensen Máma repülőtérnek hívták. Pápa helyett Máma, és akkor az ellenség úgy maradt megtévesztett állapotában, ahogy eredetileg is volt. Persze mindenki tudta, hogy a NATO mindezt már régen tudta, mégis jólesett a nagy titkolózások közepette egy kis humorral tompítani a feszültséget.

Leggyakrabban Farkas Józseffel történtek meg ezek a „fontos” dolgok. Ő a startnál Bajkonúrban, és a leszállásnál Dzsekaszgánnál kapott feladatot, így Moszkvában tétlenségre volt kárhoztatva. Üldögéltem abban a szobában, ahol nyomógombos készülék működött Budapesttel, a forró drót. Természetesen a dokkolást se látták Pesten, én meg láttam, mert ott ültem. És amikor közeledtek, és már ott voltak, egy méterre a kettő gép egymástól, akkor fölhívtam Pestet, hogy van ott valaki? Beleszólt Megyeri Karcsi, a politikai főszerkesztő. Hát mondom, most úgy néz ki, hogy összekapcsolódnak. Na, és mit látsz? Azt látom, hogy közelednek, meg ez van, meg az van, érd be ennyivel, megvan! összekapcsolódtak! Jaj de jó – mondták odahaza, és Megyeri hívta Kádárt. Az ember ilyenkor jól informált televíziós, és mondja: – Kádár elvtárs! megtörtént az összekapcsolódás! Köszönöm, tudom! – volt a válasz, úgy látszik ő egy másik tévén látta.

Titkos magyar űrkutatás